Hiszem, hogy tudatos szülőként néha nehezebb témákról is beszélgetnünk kell!

 EZÉRT A KÉRDÉSEM: VAN MÁR VÉGRENDELETED?

APA LETTEM...

Több, mint 7 éve történt, hogy egy szép napon a feleségem hazatért a kórházból egy csöppnyi apró fiúcskával. Megható pillanat volt. Becsukódott az ajtó, letettük a nappaliban az utazós ülésben alvó pici emberkét, átöleltük egymást és csak néztük-néztük-néztük őt. Csodás pillanatok voltak.

Teljesen el voltunk varázsolva! Ugyanakkor emlékszem egy felbukkanó másik érzésre is: a pici tanácstalanságra, hogy „akkor most hogyan tovább”? Próbáltam elképzelni, hogy „akkor most mi van”? Akkor most innentől már örökké egyel többen vagyunk? Innentől minden napunkat meghatározza Boldizsár jelenléte!? Próbáltam elképzelni, de még nem nagyon sikerült! Akkor még annyira keveset tudtam arról, hogy pontosan mit is kell csinálni, hogyan kell vigyázni a bébire, milyen feladatokkal jár majd mindez.

Talán ezekben a pillanatokban esett le úgy igazán, hogy

APA lettem, valami örökre megváltozott!

Csodásan teltek a következő hetek. Csendesen, lelassulva éltük az immár 3 fős családunk életét. Amikor éhes volt a pici szopizott. Amikor ébren volt mellé feküdtünk, csodáltuk, dajkáltuk. Amikor aludt mi is aludtunk, vagy egyszerűen csak beszélgettünk és élveztük az anyaság és apaság első napjait.

Az apaság pedig új dimenziókat nyitott meg.

Soha nem hittem korábban, hogy a szeretettnek ilyen mélységei vannak! Soha nem hittem, hogy ennyire lehet szeretni valakit! Soha nem hittem, hogy ennyire fontos lehet számomra valaki!

Egy egész más ember lettem, egy új világ tárult fel előttem.

…

Lassan belerázódtunk ebbe az új életbe és hónapok teltek el.

Megéltünk szép pillanatokat, betegségeket, csendességet és sírást, nézelődést és hasfájást. Itt volt egy elesett csöppség és én kaptam lehetőséget, hogy vigyázhassak rá, segíthessem felnőni és önálló emberré válni. Büszke voltam rá, és aggódtam is érte. Nem féltetem, de olyan fontossá vált, mint még előtte soha semmi! Megéltem azt, hogy most már nem csak én vagyok a fontos, hanem van valaki, aki mindennél fontosabb!

 És lassan megszületett benne egy újabb felismerés az apaságról:

Nem féltésről beszélek, nem túlféltésről, korlátozásról… csak egyszerűen arról, hogy amíg a világ világ Boldizsár az én fiam lesz, a szívem közepe és végtelenül fontos számomra! Fontos, hogy támogassam, segítsem az útján és ne történjen baja.
Azt hiszem ilyen az apai (és anyai) szív!

…

Újabb jó pár év telt el és most már 3 szívem csücske szaladgál körülöttem, akikre a mi dolgunk, hogy vigyázzunk a lehetőségeinknek megfelelően!

És mostanában többször beszélgettünk arról, hogy vajon mi történne, ha velünk, szüleikkel hirtelen valami baj történne!?

Vajon mi történne velük? Ki nevelné fel őket? A nagyik? Barátok? Testvérek? Valamilyen intézmény?

És mindezek kapcsán igazán elgondolkodtunk azon, hogy

Sajnos nem kell „óriási” pechnek történnie manapság, hogy ez hirtelen fontossá váljon. Elmegyünk kettesben autóval a Balatonra három napra nyaralni. Szabályosak vagyunk, vigyázunk magunkra… De jön egy állat az autópályán… Vagy jön egy hirtelen defekt, és… és máris ott a kérdés, mi lesz a gyerekekkel??

EGY MEGLEPŐ TÖRTÉNET…

Nemrég egy barátom mesélt egy meglepő történetet egy apáról, aki váratlanul és tragikusan elhunyt, a felesége pedig egyedül maradt a két gyermekükkel. Az apának jól menő vállalkozása volt, anyagilag is jól állt a család, DE! az öröklés során a feleség nem vehette át a céget, nem vehette ki a cégből a bene levő pénzt. Így annak ellenére, hogy „elvileg” elegendő pénzük volt, a gyakorlatban komoly anyagi nehézségbe ütköztek. Mindez azonban nem történt volna meg, ha lett volna megfelelő végrendelet…

KI NEVELJE MAJD A GYEREKEKET?

Azon is elgondolkodunk, hogy ki tudná felnevelni a gyerekeinket? Hivatalosan talán a nagyikhoz kerülnének. De nekik van-e erejük, lehetőségük 3 fiút felnevelni? Vagy esetleg a testvérek? Vagy jó barátok? De rájuk meg tehetnénk-e ekkora terhet?

És jó lenne mindent úgy elrendezni, hogy a vagyonunkat, pénzünket is az kapja meg, aki aztán a gyerekeket neveli, hogy legalább ennyivel könnyebb legyen neki…

Nem tudom, mi lenne ha… de talán jobb lenne, ha mi döntenénk minderről és nem hagynánk a véletlenre, jogrendre, mások jóindulatára…

Hiszen felelős szülőként erre is gondolnunk kell!

DE A TERV TERMÉSZETESEN NEM EZ! :-)

Szándékunkban áll még legalább min. 40-50 évig itt lenni, látni a fiainkat felcseperedni, felnőtté válni, aztán ha lehetséges az unokákkal is sok gyönyörű pillanatot eltölteni. Ez a terv!!!

De felelős, tudatos szülőként érdemes felkészülnünk más forgatókönyvekre is!

Csak mert most már ők is nagyon fontosak! A világ közepei!