Egy blog apaságról, változásról, gyerekkori álmokról, hétköznapi örömökről és küzdelmekről

2016. november 17. 20:46 - Halmos Gábor

Szeretnélek örökké ölelni pici fiam

Apai gondolatok egy kicsi fiúnak... (2013. tavasz)

Kedves Kicsi Fiam!

Elnézem az alvó, pici fiamat. Milyen nyugodt vagy. Milyen békés. Semmire semmi gondod. Irigyellek is, hogy eszel, amikor éhes vagy, alszol, amikor álmos vagy és kiabálsz, ha fáj a pocakod. Egyszerű minden.

Még nem töprengesz a holnapi feladataidon. Anya holnap is dajkálni fog, akár egész nap (még ha le is szakad a háta), cicitej lesz, mi kell még. Nem kell töprengened a holnapi meetingjeiden, fejben tartani a család szülinapjait. Nem rettegsz a szomszéd nagyfiútól, nem kell eldöntened, hogy melyik nadrágodat vedd a narancssárga pólódhoz és harcolnod, hogy biciklivel menjünk az oviba. Minden úgy jó, ahogy van.

Elnézlek és eszembe jut, hogy egyszer, régen az én apám is így állhatott az én ágyikóm mellett: meghatódottan, kíváncsian és egy kicsit zavarban az ismeretlen emberkétől. Ő is dajkált, puszilgatott, fáradtsággal küzdve kelt fel hozzám, ha éjjel nem bírtam aludni. Mindez az előtt volt, hogy megismertem őt olyannak, aki állandóan az autót szerelte, idegeskedett a munkája miatt, de néha jót lehetett vele tollasozni is. Az előtt, hogy sokat vitatkoztunk és azt éreztem, hogy nem ért meg és nem fogad el. Valaha én voltam az ő édes kicsi fia, csak aztán később nehezen tudta ezt kimutatni nekem.

Vajon az én kicsi fiammal mi fog történni?

12.jpg

Vajon fogsz-e majd rólam büszkén mesélni egyszer? Vagy milliókat költesz terápiákra, hogy az általam oly jó szívvel adott, de számodra káros marhaságokat letedd? Vajon szóba állsz-e majd velem, és megöleljük-e egymást, szeretettel, de keményen, mint férfi a férfit, mint apa a fiát? Vajon találkozunk-e rendszeresen, vagy két kontinenssel arrébb fogunk lakni?

Olyan jó lenne, ha fontosak lennénk egymásnak, de úgy, hogy te is éled a magad életét és én is a magamét. Olyan nehéz megtalálni azt a keskeny határmezsgyét, ami a között van, hogy jó szívvel terelgetlek, és a között, hogy önzőn magamhoz kötlek.

Kérlek, majd szólj, ha túlságosan rád telepszem!

Vajon fogom-e látni életed párját, és a kicsi lurkóidat? És vajon eljön-e valaha az a pillanat, amikor majd úgy látsz engem, ahogy most én téged látlak: tehetetlenül, elesetten, erőtlenül az erős, mindent legyőző apádat? És vajon ott leszel-e, amikor már nehéz a kezem emelnem és számadást készítek az életemről? Nem tudhatom, de nem várom el tőled, hogy ott légy. Járd a magad útját! Azzal, hogy megszülettél, azzal nem értem vállaltál kötelességet, csak a magad életéért.

Az én számadásomban pedig úgyis ott szerepel, mint legnagyobb büszkeség, hogy megszülettél és egy ideig rám bíztad az életed.

Ölel mindig büszke:

Apád

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://apamegintjofejlesz.blog.hu/api/trackback/id/tr5011970179

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Egy blog apaságról, változásról, gyerekkori álmokról, hétköznapi örömökről és küzdelmekről
süti beállítások módosítása