Van két dolog, ami nagyon, NAGYON nehéz nekem 3 gyerekkel. Mert megoldhatatlannak tűnő nehézség, amit talán egy gyermekkel nem is lehet érteni.

Nem, nem az, hogy egyszerre mindent akarnak!

Legfeljebb üvöltenek. Kicsit kiborulok a hangtól, de majd csak abbahagyják.

És nem, nem az, hogy szófogadatlanok, szétszaladnak egyszerre három felé (most már hang alapján is 80% százalékban mindháromról tudom, mit csinál és mekkora kárt tesz éppen! :-) ), vagy éppen az, hogy ha kettő jó kedvű, akkor egy épp durcás. NEM, nem ez a gond.

CSAKAZÉRTISMÁSTAKAROK!

Az egyik ami feloldhatatlan és dühítő helyzet, amivel képtelen vagyok megbékélni és megoldani, hogy rendszeresen pont az ELLENKEZŐT AKARJÁK mint a tesójuk, de azt 1000 százalékos szenvedéllyel. 

Ha jó fej apa szeretnék lenni, és ovi után megkérdezem, hogy melyik játszótérre menjünk, akkor közeli játszótér : távoli játszótér = 2:1. Üvöltős hiszti, hogy „De oda menjüüüünk!” OK, rájövök, hogy én voltam a hülye, minek ide alternatíva! Legközelebb csak azt mondom, hogy megyünk játszótérre: akkor 2:1 az állás, hogy „de miért nem megyünk hazaaa jáááátszaniii”. A harmadikat a bokájánál fogva húzzuk a játszótérig…

A lehetőségek és variációk száma végtelen és kimeríthetetlen! Nagyon kreatívak!!!
Fejből mese – olvasós mese. A nagy ágyban mese – saját ágyban mese. Én ülök középen – én ülök a szélen. Gyurma – lego, fent játszunk, nagyihoz menjünk, kert, vagy játszótér...

És mivel össze vagyunk huzalozva ha épp egyedül vagyok velük, akkor nem lehet egyszerre mindegyiket megcsinálni, és sokszor a "sorban csináljuk" sem megoldás…

AMIKOR MINDEN KÉRÉS JOGOS

És a legrosszabb az, amikor MINDEGYIK KÉRÉS JOGOS!
Hazaérek például, nyakamba ugranak, lerogyok a szőnyegre és a világ legcukibb módján azt mondják: „Focizz velem!”, „Játszunk kutyusosat!”, „Olvass nekem!”. És nekem a könnycseppem kicsordul, hogy egy hulla-fárasztó nap után csak két percet szeretnék a vacsorámmal tölteni...Közben pedig

Annyira igazuk van, hogy igénylik apa társaságát!Jó velük!

Csak éppen ha akarnám se tudnék egyszerre mindegyikőjükkel játszani, mert persze hogy mást akarnak!

Legszívesebben mindegyiket megölelgetném és focizva-kutyusosat játszva-olvasnék! Mert annyira jó velük lenni!

DE VAJON MINEK ÖLIK EGYMÁST?

És a másik csudálatos és megoldhatatlan jelenség, hogy nem lehet békésen egymás mellett játszani. Valahogy ez nincs benne a "viselkedés-repertoárjukban" :-)

Amikor kettő békésen eljátszik, a harmadik odamegy és hátba harapja valamelyiket (megtörtént!)… csak hogy történjen már valami! Semmi komolyabb indok, semmi előzmény. Ez csak úgy jön!

Vagy éppen fejbe vágja egy autóval, fellöki, elgáncsolja, kiveszi a kezéből… Pedig nem is nagyon verekedősek és télleg szeretik egymást! Iszonyúan figyelmesek tudnak lenni egymás felé! De hol az egyiknek, hol a másiknak dobja le az agya az ékszíjat és megy át „Nevetve gyilkolom a tesóimat” üzemmódba!

És ilyenkor anya és apa „Agykukit” kap és néha kiabál egyet. És el is mondja, hogy "Most agykukit kapunk tőletek!" És erre már ők is elnevetik magukat! :-) (mert azt ugye csak nem mondhatjuk nekik, hogy „agyfaszt kapunk tőletek”! Reméljük egyik se olvassa ezt a bejegyzést! :-) )

De valahogy képtelen vagyunk eljuttatni hozzájuk az üzenetet, hogy NE BÁNTSD A TESÓDAT. Tíz perc múlva újra kezdi valamelyik…

Állítólag egyszerű a dolog: várni kell még 10-15 évet és elmúlnak a nehézségek! :-) Csak épp elmúlik az is, hogy kicsik és cukik! :-(