Egy hete a kisfiam eltörte a kezét…

Amikor meghallottam valamiért úgy éreztem, hogy „de jó”, bár nem tudtam megmagyarázni miért! Most már tudom!

Valahogy ez az új helyzet egy óriási lökést adott a fejlődésében. Az elmúlt másfél év változása valahogy összeérett benne és elképesztően jót tett neki.

Egy kézzel kell mindent csinálnia és sokkal fókuszáltabb lett. Anya egyszer megmutatta neki, hogyan kell fél kézzel a fogmosást végigcsinálni, és másodszor már mondta magának és egyedül csinálta. Figyelmesebb, odafigyelőbb lett és nyugodtabb is! Öröm látni.

És a környezetére is hat mindez! A tesója, amikor meglátta, hogy a törött kezével nem tudja fogni a magyar kártyát otthagyta az ennivalóját és beült mellé, hogy fogja a kártyát!! Fél órát ült pisszenés nélkül és segített neki kezelni a lapokat! :-O Elolvadt a szívem, amikor ezt láttam!!!

Az osztálytársai, tanárai is segítik, támogatják, ha kell, és mégis önállóbb lett. Így is csavaroz, barkácsol, fest!

És egy hét óta még többet látom mosolyogni, mint korábban!

Elképesztő, ahogy a „baj” áldássá vált!

De természetesen nem tudhatjuk, mi egyebet hoz még mindez, reméljük épülésünkre szolgál!

És akkor álljon itt egy Mese az Ítélkezésről, Jóról és Rosszról…

Régi kínai mese:

„Egy faluban élt egy nagyon szegény öregember, de még királyok is irigyek voltak rá, mert volt egy csodaszép fehér lova. Fantasztikus összegeket kínáltak neki, de soha nem adta el.

Egy reggel nem találta a lovát az istállóban. Összegyűlt az egész falu, és az emberek azt mondták:”Te buta öreg! Tudtuk, hogy egy nap ellopják azt a lovat, jobb lett volna, ha eladod. Micsoda balszerencse!”

Az öregember azt felelte: “Ne ragadtassátok el magatokat annyira, hogy ezt mondjátok! Minden, ami van, az van. A ló nincs az istállóban. Ez tény. Minden más ítélet. Nem tudom, hogy ez szerencsétlenség-e vagy áldás, mert nem tudom, mi következik.”Az emberek kinevették az öreget.

Mindig is bolondnak tartották egy kicsit. De a ló 15 nap múlva visszajött. Nem lopták el, hanem kitört a vadonba. És ez még nem minden, ráadásul 12 vadlovat is magával hozott.

Újból összegyűltek az emberek, és azt mondták: “Öregember, igazad volt! Tényleg áldás lett belőle.” Az öregember azt felelte: “Megint túl messzire mentek! Minden, ami van, az van: a ló visszajött. Ha csupán egyetlen mondatot olvastok – hogyan tudnátok megítélni az egész könyvet?”

Az öregembernek egyetlen fia volt, aki elkezdte betörni a vadlovakat. Már egy hét múlva leesett a lóról, és eltörte a lábát. Az emberek újból összegyűltek és ítélkeztek: “Igazad volt, szerencsétlenséget hozott. Az egyetlen fiad most leesett a lábáról, pedig ő volt a támaszod öregségedre. Most szegényebb vagy, mint azelőtt bármikor.”

Az öregember így válaszolt: “Megszállottként ítélkeztek! Minden, ami van, az van: a fiam eltörte a lábát. Senki sem tudja, hogy ez szerencsétlenség-e vagy áldás. Az életből soha nem láthattok többet egy pillanatnál.”

Úgy történt, hogy az ország hárborúba keveredett. A vidék minden fiatal férfijét elvitték katonának. Csak az öregember fia maradt otthon, mivel eltört a lába. Siránkozás töltötte be az egész vidéket, mert ezt a háborút nem lehetett megnyerni, és mindenki tudta, hogy a legtöbb fiatal férfi nem fog hazatérni. 

Az emberek elmentek az öreghez, és azt mondták: “Igazad volt neked, áldás lett belőle!” Az öregember azt felelte: “Nem hagytok fel az ítélkezéssel. Minden, ami van, az van. Behívták a fiaitokat a hadseregbe, az én fiamat pedig nem hívták be. Csak az egész tudja, hogy ez áldás-e vagy szerencsétlenség. SOHA NE ÍTÉLKEZZETEK!”