Egy blog apaságról, változásról, gyerekkori álmokról, hétköznapi örömökről és küzdelmekről

2016. február 13. 13:25 - Halmos Gábor

Azt hittem Magyarország nyugat lesz, és kíváncsi gyermekeket nevelünk...

1995-ben, amikor az egyetemet kezdtem az országunk rohamosan fejlődött, a régió éllovasa voltunk, de még elmaradva a nyugattól. A rendszerváltás utáni lelkes évek voltak ezek. Sokat jártam külföldön és hittem, hogy egyre jobban fel fogunk zárkózni nem csak életszínvonalban, hanem gondolkodásmódban, kultúrában, oktatásban stb. is. Biztosra vettem, hogy az én felnőtt koromra egy nyugodt, virágzó, barátságos országban fogok élni.

Álmomban nem gondoltam volna, hogy 20 évvel később azért kell küzdenie pedagógusoknak, szülőknek, hogy olyan alapvető dolgot elérjenek, hogy normális és élhető iskolarendszer legyen. Hogy ne idejétmúlt, régi szemléletű megközelítéssel, a 21. századi elvárásoktól messze elmaradó módon történjen az oktatás. És legfőképpen azt nem gondoltam, hogy az iskola, vagy az oktatási forma szabad megválasztása ennyire borzasztóan nehéz legyen!

Sajnos nagyon sok, már iskoláskorú gyermek szülejétől a legjobb, amit hallok az iskolákról az, hogy:

„Ahhoz képest nem is olyan rossz!”

„Hát igen, a rendszer tényleg nagyon kemény, de a mi tanító nénink még mindig olyan aranyos és ami hülyeség, azt nem tanítja!”

De milyen az az ország, ahol „nem olyan rossz” az oktatás?

Már nem azt hallom, hogy "jó", meg "kiváló", meg "húha", milyen lelkesen jön haza a gyerek az iskolából! Hanem azt, hogy "nem is olyan rossz!". És milyen ország, ahol a szülők „nem olyan rossz” helyre tolják be a gyerekeiket, és hagyják, hogy 12 éven át egy „nem olyan rossz” helyen éljék le gyerekkoruk legfontosabb időszakát. És készüljenek fel az életre egy „nem olyan rossz helyen”.

És teszik mindezt abban a 21. században, amikor kutatások százai, sikeres oktatási rendszerű országok tucatjai mutathatják meg, hogy milyen egy jó – nem kiváló, de legalább jó – oktatási rendszer!

E helyett unalmas (és felesleges) anyagot, unalmas módon, sokszor frusztrált tanárok próbálnak átadni. És nem törődik a gyermekkel, a fejlődésével, de legfőképpen nem a lelkével! Tudást próbál átadni, ahelyett, hogy egy 6-7 éves pici gyermeket próbálna testileg, lelkileg, emberileg támogatni, hogy egy 18 éves, magabiztos, nyugodt, jó kedvű emberré formálja.

Hiszem, hogy a gyermekek születésüktől fogva kíváncsiak. Legtöbbjüket érdekli a világ! Érdekli minden rezdülése, talánya, miértje. Ha teret adunk ennek a kíváncsiságnak, akkor mindent és bármit örömmel fölfedez! Még a fizikát, matekot, nyelvtan, éneklést stb. is. Leginkább tapasztalat, kutatás útján. De ha kötelezővé tesszük, hogy ebből a tankönyvből, így tanuld meg a tölgyfa levelét most!, meg a hörcsög emésztőrendszerét, meg az elvont szófajokat… Akkor ásít egy nagyot és vágyakozva nézelődik ki az udvarra, az igazi világba! Néhányszor megpróbálkozik kitörni és kérni, hogy valami izgit csináljanak. De aztán feladja, és vagy viselkedészavaros lesz, vagy beletörődő kisgyerek. Vagy egy jó tanuló, aki nem nagyon érti azt az anyagot, amiből ötösre tudott felelni.

De ami a fő: egy idő után ELVESZÍTI A KÍVÁNCSISÁGÁT! Unott lesz és közönyös, beletörődő és érdektelen. És én nem szeretném, hogy ilyenné váljanak a mindig kíváncsi, kérdezősködő gyermekeim!

05-mediabakery_her0013703-2.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://apamegintjofejlesz.blog.hu/api/trackback/id/tr998387026

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Egy blog apaságról, változásról, gyerekkori álmokról, hétköznapi örömökről és küzdelmekről