Igaz történet egy kisfiúról…
Köszönöm Kormos Anett a cikkedet (katt: Kormos Anett: A rossz gyerek (Nem vicces), 2015. november 27.)
Valamit megnyitott bennem, ezért én is elmesélek egy történetet, ami előjött ennek kapcsán:
A történet egy majd 8 éves kisfiúról szól. Bekerült az iskolába és nagyon nehezen vette az akadályt. Áldott jó gyermek volt de mégis, tudott nagyon kemény, hisztis is lenni. És be nem állt a szája. Főleg ha fáradt volt állandóan csak beszélt, beszélt és beszélt.
A szülei egy idő után már félve érkeztek a (havi) szülői találkozókra. Az osztályban rendszeres volt az agresszió és ez a fiú valahogy mindig benne volt a balhéban. A szülők néha majd elsüllyedtek, hogy az ő gyerekük bántotta a másikat, belerúgott a lányokba, tépte a hajukat. Sok mindenkit bántott és nem lehetett leállítani.
DE a Tanár türelmes volt! Bölcsen, higgadtan és sziklaszilárd bátorsággal állta a sarat. Pedig ő maga mondta, hogy néha tanítani sem tud az osztályban, mert a kisfiú annyira hangos és mindenbe belekotyog, hogy elrontja az osztály közös munkáját. De ő mindig azt mondta: nekem van türelmem. Minden rendben lesz. Harmadikra minden a helyén lesz.
A Tanár a legnagyobb dolgot adta meg ennek a kisfiúnak, amit adhatott: szeretetet és elfogadást!
És az osztály is mellette állt.
A szülők beszélgettek róla, és több más kemény fiúról. És a bántott gyerekek szülei is időt adtak: minden rendben lesz. Pedig az ő gyerekük ment haza kék-zöld foltokkal. Nem lehetett könnyű nekik sem!
De a legfontosabb, hogy az anyukája is mellette állt. Minden áldott nap egy éven át korán, napközi előtt vitte haza. Otthon elviselte a hisztijét. Próbált nyugodt délutánt teremteni neki, este hamar ágyba dugni, hogy másnap kipihenten indulhasson újra az iskolába.
És másnap kezdődött minden előröl: verekedés, hangoskodás, kiborulás, pihenés. Az anyuka energiatartalékai fogytak, de kitartott.
Egy teljes évig.
Közben a kisfiú hetente mozgásos fejlesztésre járt és minden este 5 perc mozgásos feladatot csinált. Kitartó volt és dolgozott magán.
Aztán eljött a második osztály. És eljött a varázslat.
Ősszel varázsütésre az osztály elkezdett működni. A sok elfogadás és szeret hatására összekovácsolódott a közösség és a gyerekek elkezdtek összetartani. Az agresszió megszűnt. És átadta a helyét az elfogadásnak.
Volt több más „furcsa”, vagy „más” gyerek, de innentől ők már egy csapat. Aki más „ő is az osztályunk tagja, őt is szeretjük”.
És ez a kisfiú a szabályok élharcosa lett. Odaállt a tanárok mellé, ha valamit kértek. Vezetői képességét már nem a bomlasztásra, hanem az építésre kezdte használni.
És innentől már jó volt az osztályban lenni.
És eljött a harmadik. És hirtelen felnőtt. Nagy fiú lett. Kedves, odafigyelő. Néha még verekszik. Igen. Nem lett tökéletes gyerek. De konstruktív és egyenrangú tagja az osztálynak. Segíti a testvéreit. Mintha nem ugyanaz a gyermek lenne, aki 2-3 éve volt.
És mindez történt azért, mert elfogadást kapott és szeretetet. És nem kirekesztést és megbélyegzést.
Ez a kisfiú az én Fiam!
És hálás vagyok mindenkinek, aki segítette őt és kibírta a nehéz időszakait.
És azóta tudom, hogy amit látok éppen egy kisgyereken, az nem feltétlen ő maga.
Csak most így sikerül megnyilvánulnia. Nem biztos, hogy rossz. Csak még nagyon sokat kell kapnia és dolgoznia magán, hogy jól megtalálja az erősségeit és helyét a nagyvilágban.
Köszönöm Kormos Anett, hogy megszülethetett ez a történet!
2019.01.18.
További olvasni valók, önismereti programok: www.facebook.com/aferfiutja www.apamegintjofejlesz.blog.hu
A kép csupán illusztráció.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.