Egy blog apaságról, változásról, gyerekkori álmokról, hétköznapi örömökről és küzdelmekről

2016. április 14. 22:08 - Halmos Gábor

Büszke lenne rád az 5 éves önmagad?

Egyszer megkérdeztem egy sikeres felső vezető férfit:
- Mondd el légyszíves, hogy az elmúlt egy hétben mi volt az, amit csak saját magadért tettél! Nem feladatból, kötelességből, hanem azért, hogy élvezd, mert szereted!?
- …………….. – mély hallgatás volt a válasz. Aztán egy idő után nagy nehezen kimondta – nem volt ilyen!
Dolgozik, sikeres, sokan csodálják az eredményeiért. Otthon is néha segít működtetni a családot. Munka és család az élet. És kész! Ezen túl nincs semmi!
Ez pedig számomra ijesztő és szomorú egyszerre!

VAJON HOVA TŰNIK AZ ÖNFELEDT KISGYERMEK A FELNŐTTEKBŐL?

Egy másik vezetőtől azt kérdeztem:
- Mond, mi a hobbid?
- Nincs hobbim. – válaszolta.
- Akkor tegyük fel, hogy minden héten lenne 4 órád, amit csak magadra, magaddal tölthetnél, azt csinálnál, amit szeretnél. Mit csinálnál?
- Nem tudom. MÁR ELFELEJTETTEM, HOGY MI VOLT FONTOS SZÁMOMRA…
A további coaching beszélgetések hatására azóta elkezdett szembenézni azzal, hogy „elvesztette önmagát” a sok feladat közepette.

Szerintem jó kérdés, hogy TUDUNK-E MÉG ŐSZINTE, FELSZABADULT GYERMEKEK LENNI?

Tudjuk-e élvezni az életet? Elfelejteni néha a gondokat? Valóban kikapcsolódni? Gyurmázni, rajzolni, kirakósozni, biciklizni, sétálni, áhitattal egy jót enni, csakúgy beszélgetni, nézegetni a felhőket?

Vagy a feladatok, a jövő építése elöntenek. A telefonunkat nyomogatjuk lépten-nyomon észre sem véve a körülöttünk lévő embereket és szépséges dolgokat? Szaladunk, mert dolgunk van!?

Tudsz-e még továbbra is gyerek lenni?
És ha nem, hol veszett ez el? Miért?
És mit tudsz tenni azért, hogy újra gyerek (is) lehess néha?

MI TÖRTÉNIK 30-40 KÖZÖTT?

Azt tapasztalom, hogy 20-30 között még igen. Még megvannak az álmok, vágyak, felszabadultság. Aztán valami megváltozik. Elkezdjük a KELL életet élni. Meg kell csinálni. A munkád ezt várja el. A felesége ezt várja el. Kell a pénz. Kell a gyerekek miatt…

És a pici gyerek a lelkünkben a sarokba húzódik és átadja a helyét a nagy, és okos ÉLET-nek. És aztán jó esetben nyugdíjban ébred újra fel, de már legyint… Ez a hajó elment, mostmár minek álljak neki megvalósítani mindezt…

Gondolj vissza, hogy ki voltál 3-4-5-10 évesen? Milyen ember voltál? Milyen volt gyermeknek lenni?

Bruce Willis filmjében, A Kölyök-ben a főhős összetalálkozik 10 éves önmagával. És keserűen szembesül azzal, hogy amiket akkoriban megálmodott, azok nagy részét nem valósította meg! Sikeres, gazdag, de az akkori álmai, például hogy repülőt vezessen feledésbe merültek, sivár lett az élete…

A kérdés az:

TE BÜSZKE LENNÉL, HA AZ 5 ÉVES ÖNMAGADDAL TALÁLKOZNÁL?

MIT SIKERÜLT MEGVALÓSÍTANOD A GYEREKKORI ÁLMAIDBÓL?

Én bevallom manapság sokszor elveszítem magamban a kisgyereket!

Pedig néhány éve még megvolt! A gyerekek előtt még könnyebb volt!
Sőt, még egy, meg két gyerekkel is még sokkal többször tudtam önfeledten játszani, nevetni, ugrálni, várat építeni…Talán valahogy felőröl a három gyerek, az eltelt jó pár év apaság, meg a feladatok, felelősség stb.
De nem hagyom magam! Igyekszem mindig tudatosítanom, hogy ki is vagyok voltaképpen! Ki, mi fontos igazán számomra!

* * * * *

Egyszer résztvevő voltam egy tréningen, ahol a tréner azt kérte: „most ne a szokásos módon mutatkozzatok be, hanem valami különleges módon. Nyűgözzetek le!”

Valahogy megfogott a feladat és egy perc alatt kitaláltam, mit fogok mondani.
És ott és akkor rátaláltam valami számomra nagyon fontosra:
A lelkem mélyén még mindig őrzöm annak a 3 éves vagány kisgyereknek a bátorságát, szabadságszeretetét, aki voltam. Ebből táplálkozom, ez vagyok igazán én!
Persze az életben néha öltönyben járok, vagy nehéz döntéseket hozok, elfáradok, megunom az egészet, de attól még nem veszett el az, aki legbelül vagyok! A tűz továbbra is ott ég! És visz előre az utamon!

Ott, a tréningen így mutatkoztam be:

„Képzeljétek el, hogy forróság van. Nagy forróság. A nap tűz a sivatagi homokra, a levegő pedig vibrál. A tiszta, rendezett barakkokból álló telepen 42 fok van árnyékban. Aki csak teheti a hűvös házakban pihen...

Ám az egyik sarkon apró, 3 év forma, napbarnított, szöszke, kék szemű fiúcska fordul be kis sildes sapkával, egy szál fürdőnadrágban és céltudatosan lépked a homokban. Egyik papucsa van már csak a lábán, a másikat ki tudja hol, rég elhagyta.

Lehet, hogy kicsit el is tévedt, de bátran halad a célja felé: a telep másik végén a német kisfiúnak egy csodás, lábbal hajtós kiskocsija van. Azt fogja elemelni, ha sikerül megtalálni az utat.

Egy pillanatra megtorpan, mert a házak között legutóbb egy nagy fekete macska karmolta össze… De legyőzi pillanatnyi félelmét és tovább indul.

Édesanyja már biztos nagyon keresi, de ő ezzel nem törődik. Fontos küldetése van! Semmivel és senkivel nem törődik. Egyedül van és szabad. És bátran halad az álmai felé! Úgy érzi ő a legboldogabb ember a föld kerekségén!”

 

Te ki voltál kisgyerekkén? És mit őrzöl még ebből a lelkedben?

 

Utóirat: A leírt történet igaz, és rólam szól! 3 éves koromban Abu-Dzabiban élt a családunk egy darabig. Imádtam ott lakni! Íme egy kép akkorról:

kis-halmi.jpg

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://apamegintjofejlesz.blog.hu/api/trackback/id/tr228629104

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Egy blog apaságról, változásról, gyerekkori álmokról, hétköznapi örömökről és küzdelmekről
süti beállítások módosítása