Holnap barkácsolni, fúrni-faragni, bútort pakolni megyek a sulinkba. Mondtam a nagyfiamnak, hogy ő is jöhet velünk, apukákkal, férfiakkal!
Azóta fülig ér a szája és üdvözülten, büszkén jár-kel a világban. Azonnal kipakolta kb. az összes szerszámot, csavart, mindent, hogy hozza, hátha szükségünk lesz rá…

Egyébként is szeret barkácsolni, de ez most nem csak erről szól. Attól is olyan különleges számára az ilyen alkalom, mert a felnőttekkel lehet, „bebocsátást nyer” a férfiak világába!

Ilyenkor mindig nagyon figyel. Imádja az apukák viccelődését. Keresi a feladatokat és segít ahol tud. És – nem mellesleg – tanul barkácsolni és tanulja a világot. Tanulja, mi az, hogy férfi, ember, közösség, munka, csapat stb.

Olyan ez, mint amikor az indián törzsben végre együtt vadászhat a fiú a harcosokkal.
Manapság viszont hiányoznak az igazi férfi-beavatások, a férfi közösségek, ahova bepillanthat a fiú, ahol ellesheti az igazi férfi-világot.
(Ezért is fontos nekem, hogy ebben az iskolában a szülők alkotják meg közösen a hátteret, ahol a tanárok nyugalomban taníthatnak!)

Nincs közös házépítés, favágás, gátépítés, autószerelés stb. Maximum kerti sütögetés, sörözés, jobb esetben egy-egy túrázás, biciklizés, foci. A fiú itt találkozhat a férfiak/felnőttek alkotó világával, máshol nem nagyon. Apa nehezen tudja megmutatni, hogy hogy pénzügyi igazgató, vagy logisztikus, programozó, HR-es stb.

Pedig mennyire kell, hogy a gyermek is eltanulhassa Apa minden bölcsességét, tudását, érett világlátását. Mégpedig nem szavakon és szentbeszédeken keresztül, hanem a való életen keresztül.

Persze ehhez példamutató apák, átadható bölcsesség és sok-sok energia és idő kell a közös tevékenységekre.