Korábban megosztottam egy videót, amiben Nigel Marsh beszél saját élményeiről, amikor egy évig nem dolgozott. Elmesél egy délutánt, ami felnőtt fejjel nem túl különleges, a fia viszont élete egyik legcsodálatosabb napjának éli meg…

Én is hasonlót tapasztalok:

néha a nekünk apróságnak tűnő dolgok lesznek a legklasszabbak és legemlékezetesebbek a gyermekeknek.

(És persze a fordítottja is igaz. Néha, amikor lehozzuk nekik a csillagokat, mindent megszervezünk, költséget nem kímélünk, akkor utólag csak elhúzza a száját, vagy talán nem is emlékszik rá, hogy „milyen csodás napja volt”! :-))

A januári saját időmben sokat foglalkozom a tavalyi év értékelésével és 2016 tervezésével. Végigvettem, hogy milyen eseményekre vagyok büszke, és találtam egy eseményt, ami nagyon fontossá vált, pedig nem is volt olyan nagy dolog.

Történt pedig, hogy már a nyár elején elhatároztam, hogy elég nagyok a srácok, és egyszer milyen jó lenne sátorban a kertben aludnunk. Meg is említettem a fiúknak, és ők többször is kérdezgették, hogy mikor alszunk már kint…
De aztán másképp alakult a nyár. Hol túl meleg volt, hol meg túl hideg. Esett az eső, vagy éppen a másnapi utazás miatt nem akartuk bonyolítani az életünket. Vagy éppen Apa volt – őszintén szólva lusta – és azért talált valami „jó” indokot, hogy miért pont „nem ma, de ígérem, legközelebb…” :-(
Szeptember elején már bántam a dolgot… Elmúlt a nyár és egy évet várhatok az álmom, a gyerekes bakancslistám egy pontjának megvalósítására.

Aztán kaptam egy még egy esélyt az égiektől! Szeptember végén egyszer újra nagyon meleg lett. Vasárnap volt, mindenki otthon, béke. Csak hát Apának csomó munkája volt, amit este, fektetés után akartam megcsinálni… Szóval a kint alvás most se fog menni! Na mindegy, majd jövő nyáron!
Aztán egyszer csak dühös lettem – legfőképpen magamra – hogy miért minden más fontosabb a gyerekes programnál! Egy perc alatt döntöttem és elüvöltöttem magam, hogy „Kint alszuuunk, sorakozóóó, sátorállításra fel!” A gyerekek mint az őrültek száguldottak hozzám. Sátrat állítottunk, matracot cipeltünk, rendezkedtünk. Úgy be voltak zsongva, hogy öröm volt nézni a kis arcukat!

Amikor eljött a sötét, cukin szorongatták a párnájukat és a zseblámpájukat és totyogtak a sátorhoz. Elalvás előtt még mesét mondtunk, és sokáig világítottak mindenfelé a lámpácskájukkal. Izgultak, hogy nem fognak rendesen elaludni, de ebből csak az lett, hogy én ébredtem fel éjjel csomószor izgulva, hogy alszanak-e… Ők aludtak, én nem!

A kalandunkat azóta is sokat emlegetik! Kevésen múlt, hogy végül megtettük, de nagyon örülök, hogy a szívem győzött az eszem fölött. És őszintén, az a plusz pár óra esti munka könnyen bepótolható volt másnap!

Nekik viszont egy egész télre elkísérő szuper élmény lett.