A párom egy reggeli postja a hisztiről:

"Annyira hasznos volna, ha ezt (lásd kép) azok is mind megértenék, akinek nincs pici gyereke, és nem nehezítenék meg az anyukák dolgát a nyilvános hisztik esetén ítélkezéssel, megjegyzésekkel, okoskodással, hanem esetleg elhinnék, hogy az édesanya ismeri legjobban gyermekét!"

(Forrás: Margot Sunderland: Okosan nevelni tudni kell)

Írta mindezt azért, mert ma reggel a kicsi (3) egy óriásit hisztizett.

Reggeli készülődés közben vééégtelenül magába zuhanva sírt! Szívszaggatóan, bánatosan ült a reggelije felett és hangyaharapás méretű falatokat tüntetett el könnyektől áztatott szájában, világfájdalommal az arcán...

Ha csak hozzászóltunk még jobban üvöltött. Úgy tűnt ismeretlen és rettenetes kórság emészti... Mivel nem tudtam vele mit kezdeni, ezért a nagyokkal indultam el az oviba.

Amint kihúztuk a lábunkat a "hiszti-mágus" párom határozott, de kedves tekintettel és hangon elkezdett beszélni hozzá:
Elmondta, hogy tudja, hogy ez a hiszti csak annak szól, hogy ne kelljen bölcsibe menni. Légyszíves ne nézzen hülyének minket! Ha tényleg baja lenne, akkor beszéljük meg! De mi vagyunk a szülei, higyje el, elég erősek vagyunk és kitartunk, bármennyire is hisztizik. Úgyhogy tessék szépen abbahagyni, úgyse ér semmit a hiszti, megyünk bölcsibe...

...és csodák csodája a kis kópé 1 perc múlva mosolyogva, vidáman csacsogva már veszi is a cipőjét és indul...

Hát ennyit a "Kis Néró" hisztiről!