Apai gondolatok egy kicsi fiúnak... (2013. tavasz)

Kedves Kicsi Fiam!

Elnézem az alvó, pici fiamat. Milyen nyugodt vagy. Milyen békés. Semmire semmi gondod. Irigyellek is, hogy eszel, amikor éhes vagy, alszol, amikor álmos vagy és kiabálsz, ha fáj a pocakod. Egyszerű minden.

Még nem töprengesz a holnapi feladataidon. Anya holnap is dajkálni fog, akár egész nap (még ha le is szakad a háta), cicitej lesz, mi kell még. Nem kell töprengened a holnapi meetingjeiden, fejben tartani a család szülinapjait. Nem rettegsz a szomszéd nagyfiútól, nem kell eldöntened, hogy melyik nadrágodat vedd a narancssárga pólódhoz és harcolnod, hogy biciklivel menjünk az oviba. Minden úgy jó, ahogy van.

Elnézlek és eszembe jut, hogy egyszer, régen az én apám is így állhatott az én ágyikóm mellett: meghatódottan, kíváncsian és egy kicsit zavarban az ismeretlen emberkétől. Ő is dajkált, puszilgatott, fáradtsággal küzdve kelt fel hozzám, ha éjjel nem bírtam aludni. Mindez az előtt volt, hogy megismertem őt olyannak, aki állandóan az autót szerelte, idegeskedett a munkája miatt, de néha jót lehetett vele tollasozni is. Az előtt, hogy sokat vitatkoztunk és azt éreztem, hogy nem ért meg és nem fogad el. Valaha én voltam az ő édes kicsi fia, csak aztán később nehezen tudta ezt kimutatni nekem.

Vajon az én kicsi fiammal mi fog történni?

Számunkra a legnehezebb váltás a három gyerekessé válás volt, leírom miért, hátha másnak is van hasonló tapasztalata…

És azért is leírom, mert néha sok jó ötletet, tanácsot kapunk (1-2 gyerekes) szülőktől, ismerősöktől, akik nem ismerik, milyen lehet 3 gyermekkel. És a tankönyvek valóban hasznos tanácsaira is azt érzem, hogy némelyik megvalósíthatatlan abban a ritmusban és hangzavarban, amit 3 gyerek képes produkálni („még a saját gondolatunkat sem halljuk!”)!

3 gyermekkel gyakran nincs lehetőség úgy csinálni, ahogy a nagykönyv szerint kéne:

„Akkor szépen guggoljunk le hozzá, és várjuk meg, amíg a szemünkbe néz, majd az ő nyelvén magyarázzuk el……. stb. stb.”

Frászt, addig a többi megöli egymást! :-)

MIT MOND A MATEK?

Nézzük először a matekot! :-) Az egy gyerekessé válás végtelenszeres növekményt jelent, OK. De az egyről kettőre váltás 100%-os, a három gyerekessé válás viszont már csak 50%-os fejlődés… Vagyis papíron nem is olyan nagy dolog, amikor a két gyerek mellé bepottyan egy harmadik…

A valóság azonban ennél sokkal cifrább. Legalábbis nálunk cifrább volt! (Igaz, a korkülönbség is kicsi: a nagyok között 2,5 év, de a kicsik között mindössze  1,5 év. És mind fiú.)

3 GYEREK – EXTRA DINAMIKA

Őszintén: néha már azt érezzük, rettenetesen rossz szülők vagyunk… Aztán egy-egy napra csak 2 gyermekkel maradunk otthon, és rájövünk, hogy nem (csak) mi vagyunk bénák, hanem hárman egészen másképp viselkednek, mint ketten.

Érthetetlen, miért van így, de több 3 gyerekes barátunk is ugyanezt erősíti meg!

Mostanában sokat olvastam Feldmár Andrástól. Egy sor nagyon megragadott mindebből, amit ki is írtam belőle:

Aztán még folytatta:

“Az első felelősséged önmagadért van, mert ha nem szólsz magadról, láthatatlanná válsz, senki nem fog megismerni. Én nem mondom, hogy ez könnyű. Kemény munka. Forradalmi csata.” Feldmár András (Életunalom, Élettér, Életkedv c. könyv)

Pár napja A férfi útja - Férfikörben izgalmas és tanulságos beszélgetés alakult ki. A fő témánk a következő volt: Hogyan maradjak önmagam? Mitől maradunk önmagunk, és mitől távolodunk el önmagunktól?

Megosztom a beszélgetés néhány tanulságát, hátha másoknak - férfiaknak és nőknek egyaránt - segít abban, hogy jobban értse a férfi-lelket!

Egyet értettünk abban, hogy a számos feladat, szerep, elvárás között nagyon nehéz önmagunknak maradni, kevés időnk, energiánk jut önmagunknak lenni.

Ki több, ki kevesebb, de mindenki sok-sok „kell” feladatot is végez, ami sokszor inkább viszi az energiát, mint termeli.

 És akkor néhány megállapítás a sok felmerült közül:

1. NEM VAGYOK EGYEDÜL

Jó látni, hogy mások is – függetlenül attól, hogy milyen életszakaszban vannak (pl. házasság, gyermek) – hasonló nehézségekkel, dilemmákkal küzdenek.

2. JÓ EGYMÁSTÓL TANULNI

EGY (NEM) ÁTLAGOS REGGEL...

Még mindig meglep néha, hogy egy átlagos reggel milyen intenzív tud lenni tele bizarr fordulatokkal...

Mondom, „átlagos” hétköznap reggel! Igaz 3 gyermekkel... :-)

5.59 Fel se tűnik, hogy már ketten is kószálnak az előszobában az ágyuk es a WC között. Halottnak tettetem magam, hátha visszaalszanak, de ez kizárt!!!

6.02 suttogva leinvitalom a két ébren levőt, hogy legalább a többiek had aludjanak! Ordításnak tűnő suttogással követelik, hogy azonnal keressek meg valamit, addig nem mennek egy tapodtat se... Nem keresem, de a „suttogásra” már a harmadik is felébredt hálistennek...

KISEBB ÚJJÁSZÜLETÉS...
Hétfőn délután a gyermekorvos beutalta Bencét (5) azonnal másnapra a HeimPál haematológiára (gyermek onkológia)... Ugyanis az egy hete talált csomó a nyakán nagyon gyorsan nőtt, és azt mondta, nem akar megijeszteni, de lássa szakorvos!

A napot még végigcsináltuk, aztán amikor 8 után a gyerekek elcsitultak mi is elcsendesedtünk… Néztük egymást a párommal és nagyon meg voltunk ijedve…
Tudjuk, lehet csak egy semmi különös dolog… Persze, úgyse lesz semmi…

De mi van, ha mégis…
Oly sok minden kezdődik így! Leukémia, daganat stb….
Némán küszködtünk az érzéseinkkel, a feltörő gondolatokkal! Az nem lehet… Ha ő, akkor mi is… Jajj, miért is nem szerettük még jobban??? Jajj, hogy néha olyan mérhetetlen sok feladat a 3 gyermek, nehogy a sors most aztán „besegítsen”…
Csendesen mormoltuk: „Jajj, csak ezen legyünk túl, és semmi más nem lesz fontos, csak hogy őket szeressük…”

Szülőként rettenetes éjszaka következett!

Nemrég 3 napot töltöttünk az erdőben. Éjjel és nappal, sátor nélkül. Férfikörben. Hátunk mögött hagyva civilizációt, zsezsgést, kényelmet, zajt, feladatokat. És belevetettük magunkat az erdő hűvös nyugalmába, csendjébe, a hátizsák cipelésébe, szabadban alvásba. Néha együtt, beszélgetve, néha magunkba, gondolatainkba mélyedve.

A túra előtt meséltem a páromnak, hogy sokakkal beszéltettem, akik szoktak túrázni, kirándulni, de a többségük még sohasem aludt kint az erdőben! „Szerintem furcsa – mondtam – hogy itt vannak az erdők karnyújtásnyira tőlünk, mégis kevesen alszanak kint.”

Erre párom csak annyit mondott: „Ez nem furcsa Drágám!

Csak te vagy ilyen hülye, hogy az erdőben akarsz aludni!" :-)

Hát jelentem: újra megéltem mennyire fantasztikus, testet és lelket emelő egy ilyen túra!!! És nem vagyok egyedül abban, hogy ez jóóó! :-) Akiben van egy pici nyitottság erre, annak mindenképpen érdemes egyszer kipróbálnia az erdőben alvást! Legalább egyszer! 

ÉLMÉNY ÉS TANULSÁG

Ez a túra attól volt annyira különös, hogy nem csak átéltük, hanem mindannyian tanultunk is belőle: magunkról, életünkről, családunkról, céljainkról, álmainkról.

Hiszem, hogy tudatos szülőként néha nehezebb témákról is beszélgetnünk kell!

 EZÉRT A KÉRDÉSEM: VAN MÁR VÉGRENDELETED?

APA LETTEM...

Több, mint 7 éve történt, hogy egy szép napon a feleségem hazatért a kórházból egy csöppnyi apró fiúcskával. Megható pillanat volt. Becsukódott az ajtó, letettük a nappaliban az utazós ülésben alvó pici emberkét, átöleltük egymást és csak néztük-néztük-néztük őt. Csodás pillanatok voltak.

Teljesen el voltunk varázsolva! Ugyanakkor emlékszem egy felbukkanó másik érzésre is: a pici tanácstalanságra, hogy „akkor most hogyan tovább”? Próbáltam elképzelni, hogy „akkor most mi van”? Akkor most innentől már örökké egyel többen vagyunk? Innentől minden napunkat meghatározza Boldizsár jelenléte!? Próbáltam elképzelni, de még nem nagyon sikerült! Akkor még annyira keveset tudtam arról, hogy pontosan mit is kell csinálni, hogyan kell vigyázni a bébire, milyen feladatokkal jár majd mindez.

Talán ezekben a pillanatokban esett le úgy igazán, hogy

APA lettem, valami örökre megváltozott!

Csodásan teltek a következő hetek. Csendesen, lelassulva éltük az immár 3 fős családunk életét. Amikor éhes volt a pici szopizott. Amikor ébren volt mellé feküdtünk, csodáltuk, dajkáltuk. Amikor aludt mi is aludtunk, vagy egyszerűen csak beszélgettünk és élveztük az anyaság és apaság első napjait.

Az apaság pedig új dimenziókat nyitott meg.

A karrier vagy család dilemma a férfiaknál is fennáll, csak valahogy ezt nem vesszük észre! Mégpedig azért, mert nem olyan éles, mint sok nőnél. Nem tényleges „VAGY ez, VAGY az” döntés, nem fehér, vagy fekete, hanem sokkal láthatatlanabb.

Hiszen sok családban a férfi az, aki a gyerek születése után is tovább dolgozik. Ő keresi a pénzt, és az asszony munkába állása után is ő keres többet, így ha a gyermek beteg, vagy valakinek be kell áldoznia a munkáját, inkább a nő mond le róla.

Ezekben a családokban pedig – látszólag – a férfi építi tovább a karrierjét és halad az útján.

A valóság azonban az, hogy ő is sokat beáldozhat - láthatatlanul!

Az a férfi, apa, férj, akinek fontos a családja, aki szem előtt tartja, hogy szeretné látni felnőni a gyermekeit, aki sokat van a családdal – és szerencsére egyre több ilyet látok – azok

ELSZALASZTOTT LEHETŐSÉGEK…

Mert igenis a család hajtja a férfiembert, amikor felteszi a főnöke a kérdést:

„Itt ez a vezetői pozíció. Régóta erre vártál. Kicsit több feladat, de több fizetés, nagyobb autó és hát ugye a karrierednek is jót tesz…” És aztán a férfiember, akinek fontos a családja azt mondja: „Köszönöm nem!”

Vagy éppen: „Most, csak most kell még kihúzni egy pár hónapot ilyen hajtással, 12-14 órázással, aztán könnyebb lesz, és a vezetés ezt figyelembe fogja venni a következő előléptetésnél.” És jön a válasz:

Egy szuper előadást ajánlok a figyelmedbe, amely 4 tabu témát tárgyal őszintén, kendőzetlenül, kimondva mindazt, amit a barátok, újságok, filmek talán nem mernek!

Szülőnek lenni fantasztikus dolog! Azt gondolom (remélem), hogy MINDEN szülő megéli azokat az apró, vagy óriási csodákat, amelyek nap, mint nap, néha percről percre megtörténnek egy gyerek jelenlétében. Ahogy kacag, ahogy tanulmányozza a lábujját, ahogy a világ legőszintébb kérdéseit felteszi, ahogy megérti a világ működését, ahogy átölel piciny karjaival, avagy éppen ahogy angyali arccal, békésen alszik...

De MINDEN (és ebben biztos vagyok! :-) ) szülő megéli a szülőség fáradalmait, kínjait, küzdelmeit is! Csak éppen ezekről sajnos a leendő szülőknek kevesebbet mesélnek, kevésbé mutatják meg a hollywoodi filmek!

A párom máig emlegeti és hálás egy barátnőjének, aki elmondta a szülés és a szülőség árnyoldalait még az első várandóssága előtt. Horror sztoriknak tűntek akkor, de azóta is örül, hogy ezáltal reálisan láthatta, mi vár rá, és kellően fel tudott minderre készülni!

Fontos, hogy néha beszéljünk ezekről a nehézségekről, tabu témákról is néha...

És akkor lássuk az előadásban említett tabukat, aztán jöhet az izgalmas és jó kedvű videó:

Első tabu: Nem beszél senki arról, hogy nem szeretett bele rögtön az első percben a gyerekébe.

Második tabu: Nem beszélünk arról, hogy milyen magányossá válhat valaki attól, hogy babája születik.

Harmadik tabu: Nem beszélünk arról, amikor elveszítünk egy magzatot.

Negyedik tabu: Nem beszélünk róla, hogy a házasságban az átlagboldogságunk csökkent, mióta gyerekünk született.

Hétfőn este egy rendhagyó „férfikört” vezettem. Azért volt rendhagyó, mert nők is részt vettek! :-O A téma pedig az volt, hogy „Értsük meg jobban a férfiak útját!”.

4 kedves pár érkezett, az azonban hamar kiderült, hogy mindenhol a nők voltak a „felbújtók”, azaz ők találták meg az eseményt, és „cipelték magukkal” a párjukat! :-) De legalább itt voltak a fiúk is (őket általában nehezebb rávenni az ilyen programokra) és megindulhatott a közös beszélgetés.

Csináltunk egy nagyon érdekes gyakorlatot: előbb csak a fiúk ültek össze egy kis körbe beszélgetni arról, hogy

Amíg a férfi kör tartott, a nők csak a háttérből figyeltek és hallgattak. Egy idő után cseréltünk és a nők beszélhették ki ugyanezt a témát és a fiúk füle hallatára.

Az ez utáni közös beszélgetésben nagyon érdekes dolgok hangoztak el.

Mesélek egy távoli ország oktatási módszeréről, ahol kb. 20 napot mennek a gyerekek iskolába egy év alatt!!!
Gondolom felmerülhet pár kérdés ennek kapcsán:
- Jajj, szegény gyerekek, csak 20 napot mennek iskolába? Akkor sajnálni kell őket? Válasz: NEM!
- Vagy éppen zsenik és nincs több időre szükségük? – Nem, nem zsenik!
- Akkor egy szegény országról van szó, ahol nincs pénz az oktatásra? – NEEM, dehogy!
- Na jó, de lehet valaki okos és sikeres úgy, hogy alig pár napot tölt az iskolában? – IGEN, nagyonis!

Na jó, akkor szabad a gazda? Hol van ez, melyik ország?!

Elárulom a választ! Ez az ország:

Ausztrália sok szempontból egy nagyon különleges ország! Nagyon sajátos természeti, gazdasági, történelmi stb. adottságai vannak, mégis elképesztő az a mód, ahogyan alkalmazkodik mindehhez!

Csak néhány érdekesség: a Föld 10 legveszélyesebb kígyója közül 7 itt él. Vagy: a modern kori történelme (a fehérek történelme) alig több, mint 200 évre nyúlik vissza. És egy Európányi kontinensen, ahol a legtávolabbi pontjai között több, mint 4000 km szárazföld található, mégis csupán 22 millióan élnek itt.

A szárazföld belseje felé haladva ilyen út fogad és a kiírás: a következő 257 kilométeren ne is számíts benzinkútra!

Egyes nagyvárosokban (pl. Sydney, Melbourne, Darwin stb.) sok millióan laknak, de vannak területek, ahol a népsűrűség kevesebb, mint 1 fő / négyzetkilométer.

Az ország középső részén számos közösségben a gyerekek száma túl kicsi ahhoz, hogy hagyományos iskola működjön. A farmokon, birtokokon, házaknál gyakran csupán néhány gyermek él több száz kilométerre a legközelebbi nagyobb településtől.

Egyszer megkérdeztem egy sikeres felső vezető férfit:
- Mondd el légyszíves, hogy az elmúlt egy hétben mi volt az, amit csak saját magadért tettél! Nem feladatból, kötelességből, hanem azért, hogy élvezd, mert szereted!?
- …………….. – mély hallgatás volt a válasz. Aztán egy idő után nagy nehezen kimondta – nem volt ilyen!
Dolgozik, sikeres, sokan csodálják az eredményeiért. Otthon is néha segít működtetni a családot. Munka és család az élet. És kész! Ezen túl nincs semmi!
Ez pedig számomra ijesztő és szomorú egyszerre!

Egy másik vezetőtől azt kérdeztem:
- Mond, mi a hobbid?
- Nincs hobbim. – válaszolta.
- Akkor tegyük fel, hogy minden héten lenne 4 órád, amit csak magadra, magaddal tölthetnél, azt csinálnál, amit szeretnél. Mit csinálnál?
- Nem tudom. MÁR ELFELEJTETTEM, HOGY MI VOLT FONTOS SZÁMOMRA…
A további coaching beszélgetések hatására azóta elkezdett szembenézni azzal, hogy „elvesztette önmagát” a sok feladat közepette.

Szerintem jó kérdés, hogy TUDUNK-E MÉG ŐSZINTE, FELSZABADULT GYERMEKEK LENNI?

A párom egy reggeli postja a hisztiről:

"Annyira hasznos volna, ha ezt (lásd kép) azok is mind megértenék, akinek nincs pici gyereke, és nem nehezítenék meg az anyukák dolgát a nyilvános hisztik esetén ítélkezéssel, megjegyzésekkel, okoskodással, hanem esetleg elhinnék, hogy az édesanya ismeri legjobban gyermekét!"

(Forrás: Margot Sunderland: Okosan nevelni tudni kell)

Írta mindezt azért, mert ma reggel a kicsi (3) egy óriásit hisztizett.

Ha szeret egyedül lenni, akkor mufurc és depressziós?
Ha állandóan emberekkel szeret dumálni, akkor hiperaktív?
NEM FELTÉTLENÜL!

Egyszerűen lehet, hogy csak más ritmusban, másképp szeret élni!

Gondolj csak bele, mennyire „egymás agyára mehetünk” mi felnőttek is, ha összejön, vagy együtt dolgozik egy pörgősebb és egy befelé forduló ember!

Szülők és gyermekek között pedig éles konfliktus alakulhat ki, hisz a felnőtt természetesnek tartja saját ritmusát, és úgy érzi (a nélkül, hogy ezt pontosabban meg tudná fogalmazni), hogy valami gond lehet a gyermekével.
Aki kevésbé szeret aktívan élni ilyesmit mondhat: „Kisfiam, ne ugrálj már annyit, ülj a fenekeden…”
Akinek pedig természetes a folyamatos pörgés: „Kislányom, miért nem szaladsz játszani a többiekkel, nem lehet mindig csak babázni a sarokban…”

Extrovertált és introvertált személyiségtípusok

Van, aki szeret a külvilág felé fordulni, könnyen barátkozik és sok barátot szerez. Őket extrovertáltaknak hívjuk. Ezzel szemben akik partikon is inkább csak egy-két emberrel beszélgetnek szívesebben, akik gyakrabban szeretnek töprengeni, olvasni, egyedül lenni, őket pedig introvertáltaknak.
Velünk született, hogy jellemzően melyik áll hozzánk közelebb (bár mindkét féle módon képesek vagyunk viselkedni). Idővel, korral, tapasztalattal pedig változhat is, hogy mit szeretünk. Mégis jellemzően az egyik közelebb áll hozzánk!

Ma Extrovertáltnak lenni a sikk…

Mai világunk gyakran a kifelé forduló (extrovertált) működést részesíti előnyben: építs kapcsolatokat! menj játszani a többi gyerekkel! légy nyitott! vegyél részt meetingeken! dolgozz egyterű irodákban még 50 másik emberrel! tarts előadásokat! mutasd meg magad! stb. stb.

Azt hiszem minden családban előfordulnak viták, veszekedések. Ez természetes, hiszen két ember a legritkább esetben ért egyet mindenben. Néha pedig elveszítjük a fejünket, türelmünket… és olyankor még kiabálunk is! :-/

A kiabálás a feszültség levezetésére is nagyon jó! Persze inkább annak a félnek, aki kiabál, és kevésbé annak, aki hallgatja! :-) A gond csak az, hogy egy ilyen veszekedésnél, kiabálásnál sokszor olyanokat is mondunk, amivel megbántjuk a másikat!

Pedig milyen jó lenne, ha néha csak úgy, a „móka kedvéért” is veszekedhetnénk egy jót. Valami ilyesmit mondhatnánk:

(forrás: http://divany.hu/eletmod/2013/08/18/kerek_engedelyt_idegosszeroppanasra/)

A KÉRDÉS PEDIG, HOGY HOGYAN KELL JÓL VESZEKEDNI?

Nemrég olvastam, hogy hogyan kell jól veszekedni! A fontos az, hogy még a veszekedés közben is megmaradjon a mély bizalom és szeretet egymás felé.

Anya pótolható! Legalábbis rövid időre biztosan!

A feleségem elment 5 napra síelni, hogy ő is kikapcsolódhasson én pedig a gyerekekkel vagyok és eltöprengtem, miért olyan ritka és szokatlan ez a szerepcsere!?

Vajon miért lepődünk meg annyira az ilyen képeken?

CSAK A PASI MEHET?

Gyakran hallok olyan történeteket, hogy a pasi elmegy 3-4-5 napra üzleti útra,vagy épp síelni a haverokkal… (az asszony meg otthon küzd) Ilyenkor naiv tekintettel rá szoktam kérdezni:
„és akkor ugye a kedves feleséged is elmegy majd 3-4-5 napra a barátnőivel pihenni? Hát hiszen az úgy igazságos!”
A válasz általában értetlen és csodálkozó tekintet szokott lenni!

De ami a leginkább döbbenet számomra, hogy se a nők, se a férfiak nem ezt tartják természetesnek! Sőőt! Mind a két fél bebeszélte magának, hogy úgy van rendben a világ, hogy a pasi jön-megy (persze, főleg üzleti ügyek, de hát le is kell eresztenie néha a haverokkal szegénynek), az asszony pedig otthon viszi a háztartást, intézi a családot.

Minden erőszak, ami a másik önbecsülését csökkenti!

Apaként az lenne a dolgom, hogy a gyerekeim önbizalmát erősítsem. Segítsem őket önálló, magabiztos, pozitív önképpel rendelkező emberekké válni.

De sajnos ez néha nagyon nem megy! :-/

Pár napja is délelőtt kedvesek, jó fejek voltak és én is jó fej tudtam lenni. De délutánra valamitől megőrültek, és képtelen voltam keretek közé szorítani az őrületüket, hogy ne bántsák egymást, ne bontsák le a lakást, sőt, esetleg még szót is fogadjanak nekem… Küszködésemben pedig kemény voltam, kiabáltam is, lehet, hogy igazságtalan is voltam és bántó. Szar fej apuka voltam! :-/

Néha nagyon nem találom az eszközt, és félek. Félek, hogy rombolom a fiaim személyiségét, letöröm az önbizalmukat, bántom őket! :-( Keresem, de gyakran nem találom a jó középutat: kedvesen és tiszteletteljesen bánni a gyerekekkel, de határozott határokat szabni.

Egy dolgot biztos nem szabadna tenni: bántani!

Íme egy szép történet erről:

Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Egy nap odaállt apja elé és lesütött szemmel bevallotta, úgy érzi sokat bántja az embereket. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta:

Lassan egy éve nem kell pelenkáznunk. Az előtte levő 6 és fél évben viszont nem volt nap (!) hogy ne pelusoztunk volna legalább egy (néha kettő) gyereket. Összesen 19.710-szer cseréltünk pelenkát! Tizenkilencezer hétszáz tízszer!!! Gyors számolás szerint ha az elhasznált pelenkákat egymás tetejére tennénk, akkor egy 200 méter magas hegy lenne belőle és kb. egymillió forintot költöttünk csak erre. :-)

Hát had adjam közre összegyűlt bölcsességünket, hogyan is alakul a pelenkázás, ahogy idősödik a cuki kölök... :-)

- Hanyatt teszem, hogy kell kinyitni? hol a krém, hova kenjem? itt a pelus, melyik az eleje, tudtam, hogy a másik az eleje, hűű de bonyi, a filmekbe könnyebbenktűnt.
- Hanyatt teszem, törlés-kenés, pelus rája, tök egyszerű, na ki a király?

Egy elvált anyuka kiáltása: Vigyázzatok a párkapcsolatotokra!

Nemrég egy gondolatébresztő levelezésben vettem részt szülői/párkapcsolati témában. Annyira izgalmas gondolatok jöttek, hogy azt kértem, had osszak meg – névtelenül – a kapott levelekből. Köszönet, hogy beleegyeztél!

Számomra az derül ki ebből a történetből is – amit sajnos sok helyről hallok -, hogy sok esetben a pasik nehezebben változnak, nehezebben nyílnak meg, kevésbé tesznek a párkapcsolatok lelki oldaláért… ami aztán váláshoz/szakításhoz vezet.

„Nem sajnálom, hogy elváltam!

Kis túlzással minden nap hálát adok érte. Nekem így sokkal jobb, őszintébb.

Nehéz társ nélkül, az igaz. Viszont ha csak hiszed, hogy valaki a társad, de rájössz, hogy igazából mindent egyedül csinálsz, minden döntést neked kell meghozni (majd megszervezni és levezényelni), akkor szerintem jobb inkább egyedül.